4. találkozó: Kirchhain, Németország
2022. június 9-15.
Madáchos diákok Németországban
2022. június 9-15. között 5 diák és egy tanár indult Németországba, Kirchhainba, hogy egy Erasmus-projekt mobilitásának eleget téve spanyol, magyar és német diákok részvételével egy hetes közös együttműködésen alapuló projektben vegyen részt Kirchhainban.
Nem először jártak váciak a Marburg közelében lévő, 8300 lakosú kisvárosban: ez egy angol nyelvű Erasmus pályázat 2. része, amelyet a Covid járvány sajnos megakasztott, másfél évet kellett várni a folytatásra.
Diákjaink így számolnak be a németországi utazásról és előkészületeiről.
Boda Mária tanárnő, a projekt váci szervezője osztályfőnöki, angoltanári javaslatra illetve óralátogatások alkalmával választotta ki azt az öt tanulót, akik az iskolát képviselhették Németországban. Az angoltudáson és a motiváltságon kívül több más tényező is szerepet játszott a kiválasztásban pl. résztvevők nem lehettek idősebbek 10. évfolyamosnál. Így esett a választás többszöri szűrő után a 9.-es Sonnevend Veronikára, Brjeska Bernadettre, Végh Flórára illetve a 10.-es Domján Kittire és Akócsi Jutkára. Senki se angol tagozatos, de az angol nyelvet mindannyian középfokon beszéljük.
Boda Mária tanárnő előzetesen felkészített minket a projekt témájából, a szüleinknek is írt több tájékoztató levelet. Facebook csoportot hoztunk létre, ahova tanárnő több tájékoztató anyagot is feltöltött nekünk, illetve a messenger üzenetek közvetlen eljuttatása megkönnyítette a kapcsolattartást, az információk egymás közötti áramlását. A projekt során ide töltöttük fel az elkészült anyagokat, fotókat is.
2022. június 9-én reggel nagy izgalommal érkeztünk a Liszt Ferenc Repülőtérre, mivel többen életünkben először repültünk. Igaz, volt, ami a nagy izgalomban otthon maradt, de semmi pótolhatatlan.
A repülőgép 11óra után indult el velünk. Felszálláskor izgalmunkban fogtuk egymás kezét. Másfél órás utunk Frankfurtba nagyon sima volt, sok, felhők fölötti fotó is készült. A Lufthansa légitársaság egy üveg vizet és egy-egy csokit szolgált fel nekünk. Még jó, hogy szendviccsel, gyümölccsel mi is készültünk.
Frankfurt Európa második legnagyobb reptere, de szerencsére nem vesztünk el: Innen vonattal mentünk a frankfurti főpályaudvarra, ahol Flóra némettudását bevetve megvettük a vonatjegyeket. Rövid tájékozódás után felszálltunk a Marburg felé induló vonatra. Sem a menetrendi táblázaton, sem a kalauz szövegén nem volt érezhető, hogy Giesenben át kell szállnunk erről a vonatról. Így fennmaradtunk. Akkor lepődtünk meg, amikor Giesenből visszafelé kezdett indulni a vonat. Egy kis izgalom után a következő állomáson leszálltunk, és egy hölgy segítségével percek alatt megtaláltuk az 1-es vágányt, amelyről indult a marburgi vonat. Kellett is a segítség, 3 percünk volt odajutni az eldugott vágányhoz, és a csomagjainkkal felszállni, de sikerült. Szerencsére innen már sima volt az utunk, és Kirchhainban német projekttársaink és német tanáraik, Caroline és Sven vártak minket.
Este fáradtan, de élményekkel telve hajtottuk álomra a fejünket, izgalommal várva a következő napi találkozást a spanyol és német projekttársakkal.
2022. június 10-én rendkívüli esemény részesei voltunk.
Először az iskolában mentünk, ahol a kirchhaini iskola igazgatója, Matthias Bosse köszöntött minket angolul. Kaptunk reggelit, egy kulacsot és elemózsiás dobozt, amelyeknek nagy hasznát vettük később.
Reggeli után vonattal mentünk Kirchhainból egy szomszéd városba, Stadtallendorfba. Német házigazdáink érdekes programot szerveztek nekünk: személyesen beszélhettünk egy különleges asszonnyal, a magyar Fahidi Éva holokauszt túlélővel.
Először a stadtallendorfi vasútállomás közelében egy tesztet töltött ki mindenki, hogy jobban megismerjük egymást. A teszthez angolul interakcióba kellett lépni egymással. Így alakultak ki a csoportok, amelyek a későbbiekben együtt dolgoztak. Az interakcióban tanáraink is részt vettek.
Először a kisváros, Stadtallendorf múzeumába látogattunk, ahol a múzeum egyik munkatársa beszélt a városról (amelynek ma magyar nevű polgármesetere van- K. Somogyi a neve), a történelemben betöltött szerepéről. A településen a 2. világháború alatt női koncentrációs tábor épült. Itt gyártották a nácik által használt vegyiagyagok jelentős részét, amelynek maradékát a földbe engedték a világháború végén. A város ezért nagyon sokáig a környezetszennyezés egyik jelképe lett, mire sikerült megtisztítani. A vegyianyaggyárban zsidók, főleg magyar nők dolgoztak, köztük Fahidi Éva is. Fahidi Éva debreceni származású, ma Budapesten lakik, de minden évben ellátogat az egykori tábor helyszínére, hogy a nácizmus veszélyeire hívja fel a figyelmet.
A múzeumbeli kiállítás a stadtallendorfi női koncentrációs tábor történetével ismertetett meg minket.
Eztán került sor a Fahidi Évával való találkozóra egy ottani iskola nagytermében. A magyar, spanyol és német diákok sok kérdést tettek fel Fahidi Évának, amelyre Éva néni három nyelven, magyarul, angolul és németül válaszolt.
A diákokat minden érdekelte: a stadtallendorfi tábor lakóinak történetei, az ottani életkörülmények, az almaleves különleges szerepe Éva néni életében, a remény szó jelentése és sok egyéb más.
A találkozó után felkerestük az egykori női tábort is, amelyet a városon kívül találtunk meg, és ezt ma már csak néhány oszlop jelzi. Az oszlopokról elolvastuk az összes egykori táborlakó nevét (az összes név magyar volt!), majd az emlékezés köveit elhelyeztük a bejárat előtt. Aki ott volt, diák és tanár soha nem felejti el ezt a napot, amely nagyon sok tanulsággal, torokszorító pillanattal szolgált mindannyiunk számára.
2021. december 2. Csütörtök
Június 11-én Frankfurtba látogattunk.
Frankfurt a maga kb 770.000 lakosával Németország ötödik legnagyobb városa. Mainhatten -nek is becézik. 1990 óta Budapest testvérvárosa.
Már a vonatból feltűntek a csillogó irodaházak, érdekes látvány volt a felhőkarcoló tornyok sokasága, amelyek 150-170 méteres magassága kicsit amerikai érzéseket keltettek bennünk. Frankfurt fontos pénzügyi és (multi)kulturális központ Európában. A várost a “Main”, a Majna-folyó szeli ketté, ezért nevezik Frankfurt am Main-nak. A folyótól délre van egy nagyobb múzeumnegyed, ez hét nagyobb múzeumból áll. az északi részen van az általunk meglátogatott Történeti Múzeum. A város múltjának sok érdekességét mutatja be a Történeti Múzeum (Historisches Museum), ahol sok érdekességet tudtunk meg a városról.
A vonatról leszállva a város főterére mentünk, ahol egy tájékoztatót hallgattunk meg Frankfurtról. Itt tudtuk meg, hogy a városban létezik egy testület, amely a városba betelepülők érdekeit képviseli, nyújt segítséget szükség esetén. A neve KAV.
A KAV a külföldiek önkormányzati képviselete Frankfurt am Mainban, mivel a város lakosainak 26 százaléka külföldi. De ez csak a statisztikai adat. Valójában sokkal több embert tekintenek „külföldinek”: a honosítottakat, a kettős állampolgárságúakat és még sokan másokat. A város statisztikai adatai szerint 2015-ben a lakosság 51,2%-a rendelkezett migrációs háttérrel, ami azt jelenti, hogy egy személy vagy legalább az egyik vagy mindkét szülő külföldi állampolgársággal született. Itt működik többek között a magyar Rezeda Egyesület is, illetve több más magyar kulturális egyesület. A rövid ismertető után sétálni indultunk a folyópartra, ahol sok fotó készült.
Rövid folyóparti séta után ellátogattunk a Történeti Múzeumba. A múzeumot 1878-ban alapították, Frankfurt és Németország történetéhez kapcsolódó kulturális és történelmi tárgyakat foglal magába. Néhány éve új épületbe költözött a múzeum.
Az épületbe belépve az alagsorban le kellett adnunk a táskánkat, és fotózni se nagyon lehetett (azért titokban néhány kép elkészült a kb 3200 festmény leghíresebbjeiről pl. a Magyarországról származó Albrecht Dürer képeiről).
A múzeum büszkesége az óváros (Altstadt) makettje, amely bemutatja, hogyan nézett ki Frankfurt a második világháború bombázásai előtt. A makettet egy testvérpár, Hermann és Robert Treuner építette 1925 és 1961 között. A makett utcáinak képe próbált korhű lenni, utcái rekonstruálják az egykori állapotokat, mivel később, a 2. világháború idején Frankfurtot szinte teljesen lebombázták, épületei ugyan korhűek, de nem eredetiek, a főtér amúgy nagyon szép, jellegzetes német favázas házai se.
A továbbiakban történelmi témájú kiállítási anyagot nézhettünk meg: zászlókat, ruhákat, címereket, muzeális értékű tárgyakat, a város történetének jellegzetes darabjait (korokra bontva), különösen a kulturális és politikai életre fókuszálva, de láttunk a hétköznapi életből származó tárgyakat is: fényképek, poszterek, munkaszerződések, személyes tárgyak is megtekinthetők itt, bizonyítva, hogy Frankfurt valóban a kultúrák találkozási pontja: 185 különböző nemzetiség él Frankfurtban a világ minden tájáról, legtöbben Törökországból és a kelet-európai országokból.
Idegenvezetőnk elmondta: Az évek során felolvasásokkal, vitaestekkel és kisebb kiállításokkal széleskörű támogató programok zajlanak itt, amelyeket számos együttműködő partner (pl. International Family Center eV, Caritas Stadtmitte vagy JBS Anne Frank) támogatott, hozzájárulva a múzeum amúgy is nagyra értékelt jelentőségéhez.
A városnézés és múzeumlátogatás után vendéglátóinkkal egy hangulatos német étterembe mentünk, ahol jellegzetes német ételeket kóstolhattunk meg. Ebéd után vár ránk egy kis szabadidő, vásárlási-fagyizási-kávézási lehetőség, majd a délutáni órákban vendéglátóinkkal visszamentünk másfél órai vonatozás után Kirchhainba.
A kirándulásunk negyedik napja június 12-e, vasárnap.
Végh Flóra beszámolója:
Fő úticélunk erre a napra az újonnan épült zsinagóga és a marburgi zsidóság életével kapcsolatos emlékművek megtekintése volt.
.Délelőtt szabad programunk keretében Boda tanárnő vezetésével páran magyarok és németek elmentünk a megbeszélt időpontnál korábban Marburgba, hogy együnk egy eldugott ám de gyönyörű kávézóban és kicsit felfedezzük a város rejtettebb részeit. Utazásunk során láttuk a Szent Erzsébet templomot is.
A városnézés után 14 órakor találkoztunk mindannyian az új zsinagóga előtt.
Ezen a szent helyen a fiúknak le kellett fedniük a fejüket, ezért kaptak egy “sapkát” amit Kipának neveznek. A templomban a zsidó vallást mutatták be nekünk hozzá kapcsolódó tárgyakkal, amiket 3 asztalra csoportosítottak. Az első asztalon minden házban megtalálható használati tárgyak voltak, a másodikon héber könyvek és a harmadikon ünnepléshez szükséges eszközök.
Következő úticélunk Marburg piactere volt, ahol egy francia idegenvezető bemutatta nekünk a városban található holokauszt emlékműveket.
A kirándulás alatt megtudtuk, hogy az alábbi képen látható dioráma azt a zsinagógát ábrázolja, amit a nácik felgyújtottak 1938-ban.
Később kiderült, hogy a már kétszer is lerombolt templom középkori maradványait megtalálták egy városban történt földmunkálat során. Állagmegőrzés céljából egy üvegkockát helyeztek a zsinagóga maradványai fölé, így megőrizve annak emlékét. Az üvegkocka megmutatja nekünk az eredeti épület valódi magasságát.
A napot egy finom vacsorával és egy közeli fesztivál meglátogatásával zártuk.
Június 13-án hétfő: Sonnevend Veronika 9.A-s tanuló beszámolója
Ffelhős napra virradtunk, de a szomorkás idő sem akadályozott meg minket abban, hogy jól érezzük magunkat.
A nap első programja nyolc óra tizenöt perckor kezdődött. Az iskola ebédlője előtt találkoztunk. A német tanárnő, Caroline megkért minket, hogy végezzünk el egy Covid gyorstesztet. Ez egyébként a német iskolákban naponta kötelező. Szerencsére minden magyar tesztje negatív lett, így részt vehettünk a főzős programokon.
A tanárok kettéosztottak minden csoportot, én a második csoportba kerültem Jutkával és és Kittivel. Caroline tanárnő bevezetett minket a modern, világos, tágas és barátságos könyvtárba. Az első csoport az iskola tankonyhájában látott neki az ebédünk főzésének. Berni a tojásos nokedlit készítette el, amihez nokedliszaggatót itthonról vitt, Flóra palacsintatésztát kavart.
Közben a második csoport szellemi munkát végzett: Caroline Sala tanárnő vegyes diákcsoportokat hozott létre: mindegyik csoportban volt diák az összes nemzetiségből (ukrán, spanyol, német és magyar). Együtt kezdtünk dolgozni. Leírtuk a családunk történetét: kik honnan származtak, a családok honnan hová költöztek. Rólam kiderült, hogy szudéta német területről származtak az őseim Magyarországra. A németeknek mindjárt “gyanús” volt a családnevem.:-) Miután befejeztük a történtünket, az asztalokra kikészített lapokon szereplő kérdésekre válaszoltunk, például: Mik lehetnek az okai annak, hogy elhagyd az országodat?" Caroline tanárnő érdeklődve figyelt mindenkire, majd fel is olvasta a válaszainkat. Ez annál is altuálisabb volt, mivel a kirchhaini iskola egy ukrán osztályt is nyitott ukrán menekült gyerekeknek, és egy Németországban élő, de ukrán származású tanár, Jevgenyij és diákjai is velünk voltak ezen a napon. Boda tanárnő még oroszul is társalgott Jevgenyijjel, aki szemmel láthatóan nagyon örült, hogy valaki beszéli az oroszt.
A feladatok és megbeszélések után német projekttársaink felvezettek minket a jól felszerelt tankonyhába, ahol nagyban főttek-sültek a különböző nemzeti ételek. Mi, a magyarok négyféle ételt készítettünk: túrós pogácsát, tojásos nokedlit, palacsintát és lepcsánkát. Mire felértünk, a fogások felét ügyesen elkészítette az első csoportunk.
Miután mindenki jóllakott, feltakarítottuk az ebédlőt, és elmostuk az edényeket. Ebéd után elindultunk a vonathoz, ami 13:25-kor indult Marburgba. Kirchhain és Marburg mindössze 10 percnyi vonatútra van egymástól.
Marburg gyönyörű város, Szent Erzsébet magyar királylány egykori lakhelye. Szinte minden utcában van egy-egy Erzsébet-vonatkozás, templom, szobor, tábla. Erre mi, magyarok nagyon büszkék voltunk.
E napon azonban nem várost néztünk, hanem egy közös alkotást hoztunk létre.
Elsétáltunk egy "Kunstwerkstatt" nevű épülethez, ami egy rajzstudió volt. A barátságos fogadtatás után az ott dolgozók interaktív foglalkozás keretében a projekt témájához kapcsolódó rajzos feladatokat adtak nekünk, és ezekhez eszközöket is biztosítottak.
A képek elkészítésére két órát kaptunk. A feladatokat angolul kaptuk meg, és az angol nyelvet használtuk minden percben. Így a nyelvtudásunk is nagyon sokat fejlődött.
Akadtak azért nehézségek: Németországban nincs túró, szerencsére Boda Mária tanárnő hozott Magyarországról fél kiló túrót, így elkészült a túrós pogácsa. A palacsintát is újra kellett gondolni, mert bár Flóra által elkészített alapanyag kiváló volt, nem találtunk palacsintasütőt. A lepcsánkához pedig Boda tanárnő itthonról vitt fokhagymát, mert a kint kapható kínai fokhagymának se illata, se íze nem volt. Na, mi aztán belereszeltünk majdnem egy nagy fej fokhagymát a lepcsánkába! Jutka és Kitti állították össze a lepcsánka alapanayagát, majd Kitti profi módon sütötte ki a másfél kiló krumpliból elkészített lepcsánkát, amelynek nem volt ideje kihűlni: MIndenki, aki “véletlenül” a mi sorunk felé járt, elcsent egyet-egyet a tálból, úgyhogy el kellett rejteni a maradékot, hogy maradjon ebédre. Ez is a főzőtudományunk sikerét bizonyította.
Néhány órával később, amikor az ételek készen lettek, és a konyha is ragyogott, egy kijelölt pultra raktuk a fogásainkat a többi nemzetiséggel együtt, majd egy nagy, U alakú asztal köré ültünk mindannyian. Számomra különleges élmény volt, hogy megkostolhattam más népek ételeit (pl. a spanyol gofiót, amit Pablo készített) és örömmel figyeltem, hogy a többi nép diákjainak is tetszettek a magyar konyha termékei. A másfél kiló pogácsa szinte azonnal elfogyott, de Berni tojásos nokedlije is nagy sikernek örvendett.
A képen Jutka szakértő módon ellenőrzi a ceruzák hegyességét.
A tervezés fázisa, amelyhez a magyar találékonyság nagyon kellett, bár a spanyol fiúk is nagyon törték a fejüket. A képen Flóra, Jutka és Berni osztják meg ötletüket német és spanyol diáktársaikkal.
A csoportokban megfestett művek elkészítése után a múzeumpedagógusok összeragasztották az egészet egyetlen nagy alkotássá:
A jól sikerült csapatmunka után hazavonatoztunk Kirchhainba azzal a boldog érzéssel, hogy megint egy nagyon tartalmas, jó hangulatú napot zártunk.
Este pedig kerti partit rendeztek a németek, ahogy szinte minden este. Ez (is) nagyon fog hiányozni, ha hazamegyünk!
Június 14-én, az utolsó napon Kirchhainban két túrát is tettünk:
Egyrészt Sven Hopf tanár úr vezetésével egy igazi túrát a közeli dombra, ahonnan szép kilátás nyílt a városra és a környékre. Másrészt egy városnéző túrát is tettünk, a projekt szempontjai alapján. A projekt témájához kapcsolódóan ismerkedtünk meg a Vácott is megtalálható botlatókövekkel, amelyek az innen elhurcolt civil lakosok emlékére készültek.
Június 14-én reggel összegyűltünk, és három kirchhaini helytörténész segítségével megismerkedtünk a város történetével, különösen a 2. világháborúban betöltött szerepével. Vezetőnk Frau Sonnenberger helytörténész volt.
Kirchhain a Marburgi kerületben található, 8300 lakosú kisváros. Földrajzilag az Amöneburg-medence veszi körül a Burgwald hegy délkeleti peremén, mintegy 15 km -re Marburgtól keletre, az Ohm és Wohra folyók mentén.
A helytörténészektől megtudtuk, hogy Kirchhainban 1938/42-ig létezett zsidó közösség. A közösség eredete a 16/17. századra nyúlik vissza. A történelmi dokumentumok 16. század végén (1592) említenek először zsidó lakost a városban. A helytörténészek azt is elmondták: Az 1933-tól kezdődő történelmi események Kirchhainban is erősen érezhetőek voltak.1938-ban a zsinagóga belseje megsemmisült. Az épület nem pusztult el ugyan, ma is áll, de jelentősen fel kellett újítani.
A 2. világháború idején a nácik egész családokat hurcoltak el innen. Az idegenvezetők fotókat mutattak a város különböző helyszínein, elmondva a családok szomorú történetét. Az elhurcolások idején a zsidó polgárok egy része önként hagyta el a várost, hogy elkerüljék a terrort. Azonban sokakat letartóztattak, és koncentrációs táborba hurcoltak, függetlenül az életkoruktól, társadalmi szerepvállalásuktól. Láttuk több gyerek képét is, akik koncentrációs táborban haltak meg a családtagjaikkal együtt. Az ő emléküket idézik fel az utolsó, szabadon választott lakóhely előtti járdába épített kis emléktáblás botlatókövek. Az idők során a városban öt helyszínen helyeztek el buktatóköveket az elhurcolt és meggyilkolt egykori kirchhaini polgárok emlékére. Az emléktáblákon az áldozatok neve, születési éve és sorsa, deportálásuk helye, napja és a halál dátuma szerepel. A helytörténészek azt is elmondták: Senki se maradhatott ki a világháború eseményeiből: A 2. világháború idején a nem zsidó helyi polgároknak kötelező volt náci szervezethez tartozni, ott szolgálatot vállalni. Nagyon sokak számára ez komoly lelkiismereti traumát jelentett.
2015 óta a város, a kirchhaini helytörténeti civil egyesület és az Alfred-Wegener Iskola közös projektjében szervezi a botlókövek elhelyezését a város különböző pontjain. Mi az Alfred Wegener Iskola vendégei voltunk, ezért főleg aktuális volt ez a momentum. Az iskola tanárai és tanulói úgy gondolták, különös figyelmet kell fordítani a kirchhaini elűzött, meggyilkolt zsidók emlékének ápolására és a nemzetiszocializmus egyéb áldozataira.
Csoportunk tehát az idegenvezetők segítségével felkereste ezeket a botlatóköveket, megismerkedtünk az egykori Kirchhain polgári életével, a zsidóknak a helyi gazdaságban-kultúrában betöltött vezető szerepével, az elhurcoltak tevékenységével, szomorú családi sorsokkal.
Sokat tanultunk ezekből a történetekből, amelyeket majd hasznosítani tudunk a történelemórákon is.
Este egyik német társunk a kertjükben egy búcsúpartit szervezett, amely nagyon vidám volt ugyan, de a búcsúzás hangulata már átjárta a társaságot, hisz másnap reggel indultunk haza.
Június 15.
Eljött az a nap, amitől 1 hete tartottunk. El kellett válni a többiektől, spanyoloktól, németektől egyaránt. Az egy hét alatt nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk, és most fájó volt elválni. Ezért is jó, hogy mindjárt reggel indultunk a frankfurti reptérre, mert kevés időnk volt szomorkodni.
Német barátaink elkísértek minket a kirchhaini pályaudvarra, és elkezdődött a nehéz búcsú. Amikor felszálltunk a vonatra, még mindig könnyes volt a szemünk. Úgy láttuk, az övék is.
Kénytelenek voltunk egy a tervezettnél korábbi vonattal elindulni, mert pályafelújítási munkák miatt amúgy is késett a vonat, hátha még a későbbi vonattal indultunk volna! Izgalomban most se volt hiány: Mennyit fogunk késni? Mikor indul tovább a nyílt pályáról a vonatunk? Szerencsére időben értünk a frankfurti főpályaudvarra. Itt át kellett szállnunk a reptérre kivivő vonatra. De melyik az?
A vonatunkkal szomszédos vágányon állt egy vonat, amelyen a reptér jelet láttuk: Nagyon megörültünk, hogy nem kell sokat keresgélnünk a reptéri vonatot. Fel is szálltunk, amikor kiderült: IC-re szálltunk, amely valóban megáll ugyan a reptéren (de jó, mert utána csak Kölnben, ami másfél óra, akkor biztosan lekéssük a repülőt!), de a jegyünk erre a járatra nem érvényes. Mielőtt elkezdünk volna izgulni, a nagyon udvarias kalauz felvilágosított minket, mit kell tennünk: leszállni az első megállónál. Mi is épp így terveztük!
Megérkeztünk a frankfurti reptérre, ami olyan hatalmas, hogy könnyen el lehet benne tévedni. A beszállókártyáink a telefonokon voltak, már csak azokra kellett vigyázni, fel legyenek töltve. Mire megtaláltuk az 1-es terminált, az A szakaszt…Több mint fél óráig kellett mennünk…Kétszer is módosították a beszállókapunk számát. A kapunál sokáig várakoztunk, mire megjött a gépünk. Közben óriási, emeletes, transzkontinentális gépeket is láttunk. De végre felszállhattunk a mi gépünkre, amely még vagy fél órát állt a kifutópályára várva. Hiába, ez Frankfurt, Európa repülési centruma, az angol Heathrow reptér után a 2. legforgalmasabb légikikötő Európában.
A hazaút szintén eseménytelen volt, csak a csinos steward okozott némi izgalmat az utasok körében. Az általa készített kávé viszont rettenetes volt!:-)
Végre leszálltunk Budapesten. A szülők már várták a csoportot, és mindenki boldogan nyugtázta: Rendben, csomagostul hazaértünk.
Német és spanyol barátainkkal azóta is tartjuk a kapcsolatot, sőt, közülük többen tervezik, hogy nyáron Magyarországra jönnek nyaralni. MI pedig várjuk a magyarországi mobilitást, hogy újra találkozhassunk.
